Az életünk gondolat képekből áll, melyek a kultúránkból, a szülői impulzusokból, a kor trendjeiből építkeznek és meghatározzák a döntéseinket, az érzéseinket, a véleményünket és így a tetteinket is.
Él bennünk egy kép arról, hogy mi a házasság, mi a párkapcsolat, mi a munka és mi nem az, és miért kell, mi a pénz, mire használjuk és hogyan működik, mi a barátság, a vallás, milyen kereszténynek lenni vagy arabnak, buddhistának, hogyan élnek nyugaton, hogyan keleten, milyenek az angolok, az oroszok, a kínaiak vagy a berberek (azok kik?), mire való és mi a dolga az orvosnak és mi az építésznek, mi a menedzsernek, milyen egy munkahely, milyen egy multinál dolgozni, vagy vállalkozni, hogyan kell vezetni, vezetőnek lenni, hogy mi kell az egészséghez és hogy mitől leszünk betegek, mi kell a sikeres élethez, és egyáltalán, hogy ki sikeres és ki nem az, jaj és rengeteg képünk van a tudományos törvényekről, a történelemről, az emberiség fejlődéséről vagy az evolúcióról, a gazdaság, a társadalom működéséről, mi a helyes és a helytelen, a jó vagy a rossz, az élet értelméről, a halálról és annak értelméről, önmagunkról, hogy szerethető vagyok-e, hogy jó vagyok-e és még rengeteg mindenről.
Jelenleg vannak belénk oltott képek arról, hogy a korona vírus fertőz-e vagy sem, hogy meghalunk tőle vagy sem, hogy kell-e védekezzünk vagy sem, hogy hogyan védekezzünk, hogyan ne. Képek a várható gazdasági válságról, képek a vírus terjedésének következményeiről, képek a kormányzati intézkedések következményeiről, képek a következmények következményeiről.
Az életünket átszövik ezek a képek, nemcsak most, hanem minden pillanatban életünk kezdetétől halálunkig. Folyton van valami izgalmas, amivel lekötik a figyelmünket a világban, az országban, a cégben, a baráti körben, a faluban, a biliben zajló események. Ott kell legyünk, tudnunk kell róla, véleményünk kell legyen róla, amik persze korábbi képekből táplálkoznak.
Képek, képek, képek. Mindenhol lövik ránk őket, minden csatornából. Szóképek a rádióból, mozgó képek a TV-ből, életképek social mediából, gondolatképek az iskolából (képletek matekórán), vágyképek a reklámokból, új képességek a tréningekről, torzképek a vallásokból és a politikából, képtelenségek az álhír gyártóktól.
A képeink kapott képek!
És ezeket zabáljuk, szívjuk magunkba, alig szűrve, de legalábbis tudattalanul, átrágás nélkül – nincs is időnk rá, mert már jönnek az újabb képek. Özönvíz. Noé legyen a talpán, aki itt bárkát épít.
Szűrő kell. Döntés, mit fogadok be, mit nem. Csapokat elzárni! Na, de mi maradjon? Tudok-e képek nélkül élni. Képéhségem van. Mit nézünk ma este? Mozi, mozi, mozi, ham, hamm, hammm.
Ha véletlenül, nincs nem baj marad a belső mozi, pörgessük azt: ki mit mondott rám? miért mondta? mi a hátsó szándéka? jó vagyok, vagy rossz, szép vagyok vagy nem, okos vagyok vagy nem? a másik mit akar? velem van vagy ellenem? szeret vagy gyűlöl?
Rájöttem: képmániás vagyok.
Igazak-e ezek a képek? tudatában vagyok-e annak, honnan származnak, kaptam őket vagy én alkottam, tapasztalatból építettem? mikor szoktam ezeket megvizsgálni, vagy elfogadom őket kritika nélkül? van-e bennem képesség arra, hogy megszűrjem őket és milyen szűrővel szűröm.
„ …az angliai Cheltenhamben egy profi gerelyhajító, James Campbell, úgy ünnepelte harminckettedik születésnapját, hogy a házához tartozó kis hátsó kertben lefutotta a maratont. A leghosszabb táv a kertben 6 méter, így több mint 7 ezerszer futott egyik végéből a másikba, hogy kijöjjön a 42 kilométer.
James nem bolondult meg a #maradjotthon miatt, ellenkezőleg, így akart pénzt gyűjteni a Brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat javára. Futását az interneten lehetett követni, és összesen 18 ezer font (7,2 millió forint) gyűlt össze. „
Ez egy egyszerű hír, az izgalmas ebben, hogy ő átalakított magában egy képet arról, hogy mi kell a futáshoz, és hogy mire lehet használni azt. A történelem a társadalmi képek átalakulásáról szól. A tudomány szintén a képek átalakításának művészete és nem egy könnyű terep, nagyon merev képek élnek a tudomány terén, hogy mi van valójában.
Korunk az aquvárius, a vízöntő korba való belépés kora, nem véletlen, hogy a HAIR kezdő dala erről szól. 2000 év zárul és nyílik egy másik 2000 év, egy alapvetően más kor, más világ, nagyon más képekkel. A vízöntő felbomlaszt mindent, amit megszoktunk, amibe belemerevedtünk, a biztonságunkat szétzilálja, a régi képeinket lemossa a vászonról, a tudatunkból, hogy új képeket adjon nekünk. És ez rengeteg bizonytalanságot hoz. Nem tudjuk, mi van, kinek higgyünk, kinek ne, mi az igaz, mi nem, mi a fejlődés és mi nem az, mit tudunk és miről hisszük azt, hogy tudjuk, pedig nem is….
Mibe lehet kapaszkodni egy ilyen árvíz idején?