Történeteink olyanok, mint egy macskakővel lerakott út. Mindegyik kő kicsit más. Régiek, egyenletlenek, és elvezetnek valahova. Bennem mindig egy furcsa meghatározhatatlan érzés keletkezik, ha macskaköves úton lépegetek. Kicsit mintha a múltban kerülnék, rejtélyes történetekkel a lábam alatt. Ha a kövek mesélni tudnának, miről beszélnének?
Van a szobámban egy kő, ami messzire vezet el engem. Első ránézésre egy semmitmondó, nagy kődarab, ami egy betontömbről vált le, formátlanul és szürkén éktelenkedik az asztalon. Nekem azonban a legszebb kő a világon. Vajon miről is mesél ez a kődarab?
Lássuk csak: egyszer volt hol nem volt egyszer egy rendkívül okos és intelligens fiatal lány, csillogó kék szemekkel, szép fényes barna hajjal, derűs, kedves természettel megáldva. Emmának hívták. Minden álma az volt, hogy tanulhasson, fejlődhessen, minél többet láthasson a világból. Rendkívül szorgalmas volt, ott segített, ahol csak tudott. Szerette a természetet, mindenben meglátta a szépet. Emma egy szegény kis vidéki faluban nőtt fel, nagy családban, szigorú szülők mellett, akik nem adtak teret álmai, vágyai kibontakozásának, ehelyett kemény munkát kellett végeznie, hogy segítse a családot, mivel nehéz idők jártak akkoriban. Gyermekkorát gyakorlatilag végig dolgozta, alig maradt ideje a tanulásra és nagyon hamar férjhez adták.
Férje a fővárosba vitte őt és ott telepedtek le, kezdtek el fészket rakni, házat építeni egy kertvárosi, csendes utca, kis telkén. Szinte a semmiből kellett felépíteniük életüket. Éjt nappallá téve dolgoztak. Kisvártatva megérkezett az elsőszülött gyermek. Férje, János megfeszített munkatempót diktált, Emma pedig több fronton is helyt állt, segített a gazdaságban, a ház felépítésében és mint anya is próbát 100%ot nyújtani. Ahogy telt múlt az idő, egyik gyermek született a másik után. Szép otthont építettek, úgy, hogy mindent saját kézzel, saját erőből teremtettek meg. 2-3 műszakban dolgoztak. Emma minden erejét beleadva hordta a maltert, keverte a betont Jánossal egészen addig, amíg tökéletesen el nem készült a ház. Eközben 13 csemete született – tipegett topogott, csacsogott, nevetett, sírt, énekelt, tanult, játszott, evett, ivott – élte életét és növekedtek fel, majd repült ki a fészekből.
Emma 21 évesen érkezett meg erre a csendes, kertvárosi kis telekre és a következő 64 évben mindenét, amije csak volt: erejét, idejét, szeretetét, tudását beleadta abba, hogy otthont teremtsen, abba lelket tegyen és a 13 gyermekének olyan értékrendet adjon, ami összetartja őket és egy életen át tartó erővel, hittel és szeretettel ruházza fel őket.
Ez a csodálatos ember, Emma, az én Édesanyám volt, aki tavaly áprilisban ment el tőlünk egy szebb, tökéletesebb világba.
Tavaly nyáron, néhány hónappal azután, hogy Édesanyám elment tőlünk, került felújításra az udvar. Többek között ekkor törték fel a betonjárdát is, amit Anyukám és Apukám együtt építettek, miközben Édesanyám épp engem hordott a szíve alatt. Ebből a járdából származik a szobámba pihenő szürke kődarab. Minden kincsemnél féltőbben őrzőm ezt a szürke betondarabot. Hiszen életem történetét hordozza. És nem csak az enyémet. Azon a kövön, hány kis és nagy láb botladozott, topogott, trappolt végig! Vajon milyen történeteket tudna még mesélni ez a kő? 64 év történetét, életünk minden egyes napjáról. Benne van az összes örömöm és bánatom, félelmeim, boldogságom és boldogtalanságom, nekem, szüleimnek és mind a 12 testvéremnek is. Onnantól kezdve, hogy újszülött csecsemőként karjaiban hazahozott a kórházból, ahogy aztán elkísért az óvodába, iskolába, ahogy kikísért a kapun, mikor férjhez adott. Őrzi Édesanyám könnycseppjeit, verejtékkel elvégzett munkáját, féltő, óvó szeretetét, tusáit, félelmeit, fájdalmait, mint ahogy az örömeit, derűs, vidáman csengő nevetését is.
És ami igazán jó, hogy ennek a kődarabnak még varázsereje is van: minden emléket és érzést át tud adni. Képes átültetni belém mindazt, amit ő tud és érez. Tudtátok azt, hogy minden történetmesélő kőben és tárgyban benne van ez a képesség? Tégy egy próbát, keresd csak meg a te köveidet, amik rólad mesélnek!
Hol találod meg a mesélő köveidet?
Szerinted is fontosak ezek a történetek? Akarod tudni, hogy hova vezet el téged a te köved?
De mit is adhatnak nekünk ezek a rólunk szóló történetek?
Önazonosságot, mélyíti az identitásunkat, gyökereinket erősíti? Segítenek megélni az érzéseket, amiket talán elmulasztottunk vagy segítenek vagy újra élni azokat és emlékezni? Az én válaszom egy határozott igen.
Nem véletlen az, hogy már ősember felmenőink is történetekben gondolkodtak, amikor még jóval a nyelviség megjelenése előtt jártunk. Az sem véletlen, hogy gyermekkorunkban is imádtuk a meséket. Szerettük azokat a körülöttünk, velünk élő embereket is, akik történeteket meséltek nekünk. A történetek, különösen a sajátjaink, amik rólunk mesélnek a múltba repítenek minket, segítenek megérteni a múltunkat, jelenünket és várható jövőnket. Jelentéssel ruházzák fel életünk eseményeit.
Történeteink által mélyebben tudunk kapcsolódni magunkhoz és másokhoz.
Keress egy követ, keress egy tárgyat, keress szálakat, amik visszavisznek oda, ahonnan jöttél. Mit fogsz ott találni? Amit találsz, mit üzen neked? Mert üzenni fog, ha fülelsz. Ez biztosan tudom.