Életünkben egyszer eljön az a pillanat, amikor betámad a kérdés: hű vagyok-e saját magamhoz? Összhangban van-e a döntésem, azzal, aki valójában lenni akarok? Ki vagyok én az álarcok mögött?
Az életünkben egy jó darabig külső támpontok szerint működünk. Társadalmi normáknak való megfelelés határozza meg tetteinket vagy a hatékonyság és a siker társadalmi képeihez igazítom a döntéseimet. Esetleg, ahhoz mérem, hogy a hatalmamat tudom-e gyakorolni, fenntartani általuk. De lehet, hogy a valahova tartozás vagy a harmónia biztosítása mérvadó ebben.
Amíg a szeretet, a siker és az elismertség koldulása adja a kitűzött céljainkhoz, a tetteinkhez, végeredményben a döntéseinkhez a tanácsokat, addig „mások arca mögé bújunk” (May Sarton).
Azonban érzékelhető, hogy egyre többeknél beömlik a tudat elé a belső igazságból valami. És szemtelenül bekérdez: „Ez tényleg a te arcod? Na, ne szórakozz má’!” Mi is él a belső valóságomban, ami független ezektől? Mi akar már végre a felszínre törni, hogy levesse magáról ezeket az álképeket?
Ilyenkor megtörténhet, hogy működést váltunk, mint Parszifal, a hiábavaló útkeresése vége felé, hogy újra visszataláljon a Grálvárba: eldobta a lova kantárszárát, és hagyta menjen, amerre neki jó. Nem tűzünk ki célokat, nem irányítjuk már annyira az életünket, másoktól vett képek szerint, hanem az elengedést kezdjük tanulni, és csak figyelünk az életre, „ami rajtunk keresztül szeretné megélni önmagát”(F.Laloux). Hagyjuk megtörténni a dolgokat és figyeljük a rendszert, hogyan reagál, miközben tesszük a dolgunkat. Ekkor felismerhetjük az élet tudatosnak hitt felszíne alatt, a létezés egy mélyebb, igazabb rétegét: a Láthatatlan Történetet.
A láthatatlan történetünk nem az önéletrajzunk, dátumokkal, eseményekkel, munkahelyekkel, sikerekkel, kudarcokkal, barátokkal, szerelmekkel, betegségekkel hanem a tapasztalásunk az élet valódi értelméről, a hozzáállásról, a szabadságunk és a szeretetünk életeken át tartó kibontakozásáról.