Vannak emberek, akik szinte egész életükben jól érzik magukat. Ez tök jó lehet – sokáig irigyeltem is őket. De mióta figyelek, ezzel kapcsolatosan azért rájöttem bizonyos dolgokra. Igen, vannak emberek, akik szinte egész életükben jól érzik magukat, de olyan hatással vannak a környezetükre, hogy a mellettük, velük, körülöttük élők viszont nem nagyon érzik jól magukat miattuk. De nekik ez is mindegy, mert nem érzékelik ezt, továbbra is nagyon jól fogják érezni magukat. Ők nem fogják „elrontani” az életüket azzal, hogy arról gondolkodnak, hogy rendben vannak e, hogyan hatnak másokra, gondot okoznak e viselkedésükkel, esetleg megsértenek másokat, tartják e mások határait, kellene e a személyiségükben valamilyen változást kieszközölni. Ez nagyban befolyásolná közérzetüket és azt a veszélyt rejtené magában, hogy kizökkennek a komfortzónájukból. Márpedig a komfortzónához ragaszkodnak. Az szent és sérthetetlen. Pont ez a lényeg: onnan ki nem tenni a lábukat. Alapvetően a félelmeik rabjai, amik olyan mélyen vannak és oly nagyok, hogy nem mernek szembe nézni velük. Ezért bebetonozták magukat egy helyen, ami nekik jó érzést okoz. Ezek a típusú emberek végig menetelnek az életen egyfajta látszatboldogságban, ami nem más, mint valójában egy zombiszerű állapot, a környezetük pedig hullik miattuk.
Vannak emberek, akik hol jól érzik magukat a bőrükben, hol pedig rosszul. Ez viszonylag sűrűn váltakozik. Belőlük jó sok van – én is nagyon jól ismerem ezt az állapotot. Kínlódgatnak, kínlódgatnak az élettel, de nem nagyon tudnak mit kezdeni problémáikkal és alapvetően egyhelyben toporognak. Vannak kérdéseik, de ezek a kérdések, nincsenek kirajzolódva, még az is lehet, hogy nem is az az igazi kérdésük, amin épp gondolkodnak. Tanácstalanok és nem tudják, merre induljanak. Sokszor úgy vélik, hogy megtalálták a választ, de kisvártatva kiderül, hogy csak egy apró részmegoldást találtak egy apró részproblémára. Az igaziak, meg ott halmozódnak a háttérben, hegyben-halomban állnak a megoldatlan kérdések, mint például gyerekkori sérülések, fájdalmak, emlékek, sebek stb., ami blokkolja az életüket, de valami miatt, mégsem indulnak el. Egyfajta tanult tehetetlenség lesz úrrá életükön. Nem lépnek, még akkor sem, ha krízis helyzetbe kerülnek. Annyira félnek elengedni sémáikat, hogy inkább maradnak a megszokott szutyokban. A félelem sakkban tartja őket. Ragaszkodnak vélt biztonságukhoz és ez a biztonságérzet mindennél fontosabb számukra. Ők odafigyelnek másokra is, és önmagukra is, de nem tudnak mit kezdeni saját magukkal és az emberi kapcsolataikkal sem, mert a teher, amit cipelnek közéjük áll. Ők nem menetelik végig diadalmasan az életüket, mint az előző típus, sokkal inkább jellemző egyfajta hullámvasút effektus az életvitelükre és lelkiállapotukra.
Vannak emberek, akik hol jól, hol rosszul érzik magukat, kínlódgatnak, kínlódgatnak az élettel, aztán egyszer csak beüt valami krach, és mint, akik mély álomból ébredtek, végre elindulnak és a tettek mezejére lépnek. Valószínűleg egyszer csak történik velük valami, ami elég sokkhatást vált ki belőlük (pl. válás, betegség, bármilyen krízis). Az illető végre kizökken a tehetetlenség állapotából és elindul egy számára konstruktív úton, ami kedvező irányba billenti el a mérleget – pl. elmegy egy szakemberhez feldolgozni a problémáit, megtalálja a számára megfelelő munkát, társat, életformát, megszabadul azoktól a dolgoktól, emberektől, amik, vagy akik blokkolják az életét. Vagy pl. végre elkezdik megkérdőjelezni saját jól bevált gondolataikat, mernek kérdéseket feltenni, tükörbe nézni, vállalni sebezhetőségüket. Ettől aztán elkezdi kiegyensúlyozottabbnak érezni magát és rövid vagy hosszútávon minőségi változás következik be az életébe. Ennek persze vannak lépcsőfokai, nem egyik percről a másikra következik be a változás. Személyes tapasztalatból tudom. Egy jó kis munkás folyamat elébe néznek, de már tudják, mit akarnak és merre induljanak. Egyfajta öntudatra ébredés ez – ezt az állapotot is jól ismerem – olyan ez, mint amikor élsz egy burokban és hirtelen elkezd repedezni a burok fala és lassan látni kezded az igazi világot magad körül, úgy, ahogy van. Ennek egy lájtosabb verziója is létezik: nem jön nagy krach, csak megerősödik egy belső igény arra, hogy rendbe tegyem az életem – és az a belső igény elég erős motivációnak bizonyul, ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek.
És persze vannak azok az emberek, akik szerencsecsillag alatt születettek – sajnos igen kevesen – akik szerencsés helyen születnek, szerencsés időben és különösebb krízis és hullámvasutazás nélkül szépen, boldogan menetelik végig életútjukat, figyelve önmagukra és másokra, különösebb energiaráfordítás nélkül. Ezt az állapotot nem ismerem – viszont hollywoodi filmekben már sok ilyet láttam, bár ott is mindig van valami bökkenő –más különben miről is szólna a film. 😊
És persze sokféle ember van még…
Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy kép, amin sok út van. És bár nem mindig te döntöd el, hogy melyik útra kerülsz rá, de biztos, hogy van az életedben egy vagy több olyan pont, amikor TE döntöd el azt, hogy melyik úton akarsz menni. Az érzéketlen, másokat letaroló, a kínlódgató, egyhelyben toporgó, vagy esetleg a tudatos, önmagáért felelősséget vállaló, céltudatos ember útja a tiéd?